O viață trăită cu pasiune și sens

O viață trăită cu pasiune și sens Ziua de 14 octombrie 2020 ne-a adus o veste foarte tristă: colega și prietena cu inimă mare, Rosca Bonczos Zsuzsa a încetat din viață la vârsta de 77 de ani. Zsuzsa s-a născut pe 9 mai 1943 la Salonta, a studiat psihologia la Universitatea Babeș-Bolyai din Cluj-Napoca și a lucrat ca psiholog școlar până la închiderea facultăților de psihologie și desființarea posturilor de psiholog de către regimul Ceaușescu. Interdicția exercitării profesiei de psiholog (până în 1990) nu a putut s-o împiedice să-și îndeplinească visul: a transmis cunoștințele psihologice elevilor cărora le-a predat filosofie, a continuat să ajute cu empatie și pricepere pe cei care au apelat la ea și a publicat în jur de 100 de articole din consemnările în jurnalul ei de psiholog în diferite publicații, ca Dolgozó Nő (Femeia muncitoare), Tett (Act), Családi Tükör (Oglinda familiei) și Hét (Săptămâna). Imediat după schimbarea de regim a început formarea în psihodramă, metodă pe care a practicat-o cu pasiune până la moarte. De la numirea ei în anul 2000 ca formatoare a Societății de Psihodramă ”J.L.Moreno”, Zsuzsa a condus numeroase grupuri de formare în Cluj-Napoca și București transmițând cu pricepere și căldură zecilor de cursanți dragostea ei pentru psihodramă. Din 1990 casa ei din Cluj a fost un loc în care formatori și colegi de breaslă din țară și din străinătate au fost întâmpinați întotdeauna cu brațele deschise. Zsuzsa a organizat și primele grupuri demonstrative Balint la Cluj-Napoca, iar de lidera acestora, dr. Harmathy Éva, a legat-o o prietenie profundă. Zsuzsa trăiește în inimile celor care au cunoscut-o prin vitalitatea ei exuberantă, generoziatatea faptelor sale, pasiunea cu care a îndeplinit vocația ei de psiholog și dragostea ei pentru oameni și viață. Ilona Görög, psiholog, psihoterapeut psihodramă, formatoare, supervizor, Societatea de Psihodramă J. L. Moreno, președinte și lider acreditat al Asociației Balint din România

Görög Ilona

REKVIEM (elkésett telefonnal)

Az egyetemi pedagógiai gyakorlaton ismertem meg. Ő volt a szaktanár az iskolában, ahol órákat tartottunk. Kedves, mosolygós, odafigyelő, tréfás és odamondó. Ő állt ki mellettem, döbbenten, az egyetemi szakmai irányító rosszindulatú (féltékeny?) kötekedéseivel szemben, és aztán egy idő után hozzá jártam minden örömömmel, és búmmal-bajommal. Asszisztáltam a vasalásánál, de a mosógép berakásánál, a ruhák kiszedésénél, a teregetésnél, leszedésnél, főzésnél és mosogatásnál, ültem álltam mellette és beszélgettünk. Aztán együtt kávéztunk, sétáltunk, ebédeltem és vacsoráztam velük, sőt néha még aludtam is, különösen később, mikor az egyetem elvégzése után egy darabig még dolgok rendezéséért, néha tanulni, vagy csak nosztalgiából visszajártam. Azt mondta, az egyetlen vagyok, akit a férje elfogad, hogy szinte családtagként forduljak meg náluk. Jobban, mint a saját rokonait. És úgy tűnt, a gyerekei is szeretnek. Meséltünk egymásnak mindenről: szülőkről, testvérről, első szerelemről, amit én akkor szenvedtem, de legtöbbet könyvekről, színházról, kiállításokról, művekről és művészekről, miközben a világ (az apámé mellett) legfinomabb fekete ribizli borát iszogattuk, amit a férje készített. Valamikor szerelmes volt belé egy férfi, aki nekem is nagyon tetszett, és akiről annyi minden más kiderült, majd eltűnt. Talán az egyetlen ember volt, akinek munkába állásom után egy darabig rendszeresen írogattam. Furcsa okot hozott fel, miért nem válaszol, így abbamaradt, de néha találkoztunk. Legtöbbet talán akkor, mikor a házassága összeomlott. Többet tudtam meg akkor róla, mint addig bármikor. Nagyon szerettem volna segíteni, mellette állni, valamiféle fogódzót jelenteni, de annyira másképp láttuk a világnak ezt a szeletét, a nők és a férfiak világát, hogy nem igazán sikerült. És annyi minden derült ki, amit addig másképp tudtam. Vagy hittem róla, róluk. Együtt kezdtünk el egy pszichoterápiás képzést, melyet ő utána sok évig remekül tanított, meg művelt. Az egyik legempatikusabb ember volt, akivel találkoztam. És olyan anya, aki mindig úgy szerette, nevelte, rendezte segítette szívvel-lélekkel a gyermekeit, hogy közben nem állandóan róluk mesélt. Az élő kapcsolatokat kedvelte. Mi távol éltünk egymástól. A netes világban sem találkozhattunk, mert keveset használta. Én sem igyekeztem őt keresni. A kolozsvári könyvbemutatómon találkoztunk, pár évvel ezelőtt, utoljára. Az volt az érzésem, nem szívesen beszél magáról. És sietett. A hangulata sem volt már a kirobbanó régi. De ezzel kissé így vagyunk mindannyian ahogy az időnk telik. Vagy valami bajunk van. Vagy talán mégsem? Nem tudom. Nem beszélgettünk eleget, nem csörögtünk utána sem egymásra. Így most visszakeresve látom, hogy idén júniusban jutott eszembe annyira élesben, hogy ellenőriztem a telefonszámát. Fel szándékoztam hívni. És aztán mégis elmaradt. De a napokban újra mindegyre eszembe jutott. Este túl későn, reggel túl korán, munka közben, amikor nem telefonálunk, de rövidesen, az utcán, mikor nem kapom csak úgy elő a telefonomat…. Pedig olyan jól tudom, hogy fel kell kapni a telefont, és hívni azokat, akik valamiért fontosak és elmondani ezt nekik. Vagy akármit. Mégsem teszem. Mégsem tesszük. Ma aztán emailem érkezett. Feladója ismeretlen. Barátnőm öreg barátnőjétől (így nevezte az igazi régi barátait, én, mi többiek, az újak, a fiatalok voltunk és sosem hozott össze bennünket), aki postafiókjának is a kezelője. Közös barátnőnk hamvait holnap, kívánsága szerint, a Szamosba szórják. Okos gondolat, mert így nincs dilemma a szétszóródott hátramaradottaknak. (Amire engem az unokahúgom döbbentett rá nem is olyan régen. Már nem emlékszem milyen összefüggésben mondta váratlanul, hogy „úgy csináld, hogy téged Szászrégenbe temessenek, mert nem tudok állandóan Csíkba járni majd hozzád.) Annyira sajnálom. És úgy fáj, olyan nagyon fáj. Es közben mondom, magamnak, mindenkinek, használjuk azt a nyavalyás telefont, ha már kitalálták és állandóan a közelünkben, velünk van. Nem elég, hogy tudjuk, valahol van a másik és az jó. Az időnk véges, bármennyire is igyekszünk nem tudomásul venni. Nem várnak meg a szeretteink. Vagy mi őket. Hiába van a lelkem a halhatatlanságra berendezkedve.

Ég veled, Zsuzsa!

Hiányozni fogsz.

Albert Ildikó